Hozzányúltak a zongorához – csoda lett belőle
Az Iseumi Szabadtéri Játékok zárókoncertjét a Liszt- és Kossuth-díjas zongoraművész, Bogányi Gergely adta. A fellépés előtt még volt ideje egy rövid beszélgetésre.
Bogányi Gergely épp az utolsó kortyokat itta presszókávéjából. A kérdéseket nem akarta megúszni vagy kikerülni, még úgy sem, hogy körülbelül negyven perccel a koncert kezdete előtt adott interjút. Igen, mondhatnánk, hogy a profizmus tágítja a határokat, de azért az mégis elmond valamit egy világhírű művészről, hogy a fellépése előtt mire tud vagy akar időt szánni. A beszélgetés közben talán észre sem vette, de ujjai sokszor, mint a klaviatúrán, végigszántottak gyorsan a levegőn. Nem kétséges, ennyire magától értetődőn és minden percben együtt van a zenével. Azt mondja, igyekszik mindegyik hangversenyt úgy játszani, mintha az első vagy az utolsó lenne. Elgondolkodtató ez a kijelentés, hiszen az első fellépésben mindig benne van az izgalom és az ebből fakadó spontaneitás, a rácsodálkozás, míg az utolsóban ott van az összes azt megelőző koncert, ott van az élet, a rutin, és ott van az alázat, valamint a bölcsesség. A hozzáállásnak ez a két véglete adja azt az állandó vibrálást, ami nem hagyja nyugvópontra jutni a jó zenészt.
Bogányi Gergely az Iseumban. Minden koncertet úgy játszik, mintha az első vagy az utolsó lenne
Fotó: Unger Tamás
Az abszolút hallású Bogányi Gergely valószínűleg már tizenéves korában kifogástalanul el tudta játszani Chopint, vagy Lisztet. A hiba nélküli játéknál azonban jóval mélyebben érdekli a zene. Az újrajátszás számára nem ismétlés, hanem a hang lényegének kutatása, a zenei egyszerihez való közeledés. Ahogy ő fogalmazott: – Mindig is éreztem, hogy ugyanúgy, mint Liszt idejében, most is van potenciális lehetőség fejleszteni a hangot magát. A hangszer formaterve is egy friss szellemiséget óhajt közvetíteni, de a hangzást is segíti. Már megjelenésében egyfajta zeneiséget sugall.
Ez a késztetés volt az, ami ott dolgozott a csodazongora elkészítési folyamataiban. Tervezőkkel és kivitelezőkkel újraalkották a zongora belső és külső szerkezetét. Belül a hangszer lelkének számító rezonánshoz (hangzókefék) nyúltak hozzá. Ez a része a zongorának hagyományosan fából készül, a csodazongorában pedig egy karbonkompozit nevű anyagból. Ettől teljesen megváltozik a zongora hangzása. Kiss Márton zongoraművész, aki már játszott Bogányi-zongorán, úgy érezte, hogy a zongora magától megcsinálta, amit szeretett volna: “egyszerűen játssza magát a hangszer.” (Bogányi Gergely és Kiss Márton az iseumi koncert félidejében előadtak egy Schubert-négykezest.) A művész hasonlóan jó visszajelzéseket kap a világban eddig jelen lévő prototípusokról. Cyprien Katsaris zongoraművész hosszan méltatta a zongora kvalitásait és az ötlet bátorságát.
Bogányi Gergely a szombathelyi koncertre Liszt- és Chopin-darabokat hozott. A repertoár válogatásánál sok szempontnak szeretett volna megfelelni, ugyanakkor mint mondta, semmiképpen sem akarta lenézni a közönséget azzal, hogy felszínes és hatásvadász műveket hoz a szabadtéri hangversenyre. Tudja, hogy a hatalmas zenei futamok kockázatosak szabadtéren, de ebből soha nem enged.
Amikor szóba hoztuk a szabadtéri játékot és az időjárást, a tőle megszokott eleganciával felsandított az esőfelhőkre és azt mondta: ezt is használom majd a zenében. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a jó művész soha nem azon gondolkodik, hogyan fújjon visszavonulót, hanem azon, hogy miképpen tudja legintenzívebben összekapcsolni a művészetet, jelen esetben a zenét, az adott pillanattal.
Pintér Viktória
Forrás: https://www.vaol.hu/kultura/hozzanyultak-a-zongorahoz-csoda-lett-belole-1849540/