A vezetékes telefon és a szerelem találkozása az Isis-szentélynél – 2018.07.25.

A telefon és a szerelem

Roland Barthes ír arról A beszédtöredékek a szerelemről című 1977-es könyvében (nálunk is többször megjelent), hogy a vezetékes telefon elterjedése miképpen hatott a szerelemre. Elképesztő, ahogyan aprólékosan megfogalmazza: a telefon megváltoztatta az ember időbeosztását, a Másikhoz való viszonyát – a személyiségét, a szabadságát. Mert a néma telefon úgy működik, mint a legmakacsabb, legerősebb láthatatlan lánc: tényleg odaláncolja az embert a készülékhez. Nem lehet csak úgy leugrani mondjuk a boltba, mert mi van, ha pont abban a húsz percben hív. Hív! Viszont lehet órákat gubbasztani mellette feszült tétlenségben azzal a dilemmával, hogy „hívjam, ne hívjam, mikor hívjam”. Mikor hív már. Barthes idősebb, szintén francia kortársa, Francis Poulenc (1899-1963) 1958- as operájának, Az emberi hangnak bizonyos szempontból a telefon a főszereplője: a (Szombathelyen fekete) készülék egyrészt a 20. századi kommunikációnak, másrészt a kommunikáció lehetetlenségének megtestesítője. És miközben az iseumi nézőtéren jóformán megállás nélkül villognak az okostelefonok, el lehet gondolkodni azon is, hogy lám: hatvan évvel a Poulenc-opera megszületése után már szinte semmilyen szerepet nem játszik az életünkben a vezetékes telefon – csakhogy a kommunikáció nem lett azóta se tisztább, se pontosabb; csak a magány nem tűnt el. De hosszan gondolkodni ilyesmin fölösleges, és nem is lehet. Nem elsősorban azért, mert a nyaranta (már nyolc éve) szabadtéri színházzá változó Iseumban tényleg valami furcsa, különleges – ünnepi – hangulat szállja meg az embert. Hanem inkább azért, mert az egyszemélyes operában az asszonyt játszó-éneklő – ahogyan a felvezetőben elhangzik: partnere a Savaria Szimfonikus Zenekar – Váradi Zita teljesítménye lenyűgözi a hallgatót.

A Másikhoz láncolódó nő

Önmagában az a tény, hogy egy énekes majdnem egy teljes órán át egyvégtében énekel – miközben szédítő érzelmi hullámvasútba ülteti a közönséget is – elismerésre méltó. De ez csak az alap. A mindenétől megfosztott, mert mindenestül a Másikhoz láncolódó nő (teátrális, mégis mélyről jövő) széthullása játszódik le a szemünk előtt. És akkor elfelejtjük azt az abszurd helyzetet, hogy ülünk az Iseumban, szép nyári este van – és egy nő, egy „egyszerű, hétköznapi nő” jelzésszerű díszletek között (fekete telefon, tűzpiros kosztüm, csipketerítő) énekelve mondja el minden bánatát a játszmázástól a vallomásig. Így kell lennie, nem lehet másképp. (Hogy a végén elalszik vagy a világtól vesz búcsút, hogy végig álmodott vagy tényleg volt a vonal másik végén valaki – hogy hol a színpad, kinn-e vagy benn –, nem tudni.)

Férfi és nő

Kár, hogy a Nemzetközi Bartók Fesztivál (amelynek záróeseménye ez az este) és az Iseumi Játékok (amelynek pedig nyitóeseménye) a kommunikációban nem fordított nagyobb figyelmet arra a tényre, hogy éppen ez a két opera kerül egymás mellé: a kevéssé ismert Poulenctől Az emberi hang és Bartók egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára. Bár a kétszer egy felvonást Férfi és nő címmel foglalja össze a műsorfüzet, Az emberi hangról csak egészen minimális információt közöl (például azt se rögzíti a színlap, hogy a librettót Cocteau jegyzi, a fordítót pláne nem; ő minden bizonnyal Jánszky Lengyel Jenő); a karmester-rendező, Hamar Zsolt is kizárólag A kékszakállú-koncepciójáról beszél. (Persze, ez itt most a Nemzetközi Bartók Fesztivál, de akkor is.) Pedig lehetett volna ebből igazi kommunikáció: párbeszéd. Nem ez az első alkalom, hogy ez a két 20. századi mű együtt tesz ki egy egész estét.

Képgaléria: Iseumi Játékok: Férfi és nő

Szombathelyen fordítva van. A „hétköznapi” Poulenc-opera idején lassan elsötétül az ég, és mire a kékszakállú herceg fekete, fekete, fekete – „nincsen ablak, nincsen erkély” – várába érkezünk, már fekete fölöttünk az ég is. (Az Iseum bejárata elé fekete leplek zuhannak.) A Bartók-operának tényleg a zene a főszereplője. Annyira evidens, hogy magyarázat sem kell hozzá. (Persze jó, ha van.) A herceg szerepében Cser Krisztián pedig tényleg megsebzett, feloldozó szerelemre vágyó gyerek – akit szinte letarol Komlósi Ildikó/ Judit mindent tudni-látni akaró, a szerelmet adok-kapok alapon elgondoló, túláradóan, éretten asszonyos vehemenciája. Annyira a zene (az ének) a főszereplő, hogy akkor talán még teljesebb lenne az élmény, ha a szereplők egyetlen mozdulatot se tennének. Ha koncert, legyen koncert, nem kell „játék”. Az Iseum – mint „régi vár” – meggyőzően feketéllik a háttérben, de nem válik valódi díszletté. (Bár azt hinnénk, az utolsó, a hetedik ajtó majd a szentélybe vezet – de nem. Azt meg kell hagyni A varázsfuvola beavatottjainak.) Mert ez most Bartók – és „szövegírója”, Balázs Béla. Az világ kinn haddal tele, de nem abba halunk bele, urak asszonyságok. Hallgatjuk, csodálkozunk, tapsolunk.